A Tegyünk az Egészségünkért Alapítvány által tavaly szeptemberben meghirdetett Az Év Orvosa 2009 pályázat február 7-én lezárult. A díjátadó ünnepség a Magyar Tudományos Akadémián került megrendezésre 2010. február 16-án. A neves közéleti és szakmai személyekből álló zsűri döntése, valamint a közönségszavazatok alapján Astellas Díjat vehetett át Dr. Fábián Ferenc, debreceni onkológus, Dr. Németh Lajos, szekszárdi sebész és Dr. Tóth Árpád, győri belgyógyász-hematológus.
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Háziorvosunkat, Dr. Bálint Andrást szeretném kiemelni az általam ismert gyógyítók közül, akinek szívből kívánom, hogy részesüljön Az Év Orvosa pályázaton egy olyan szép elismerésben, amilyet gondos, megértő és odafigyelő munkájával megérdemel. Semmilyen csattanós, vagy vicces történetet nem tudok kiemelni, de azt tudom, hogy a szép korú, vak szomszéd nénit milyen jóindulattal és türelemmel kezelte. A néni az ő erőfeszítéseinek (is) köszönhette a 87 évet. A mi orvosunk szikár alkatú, türelmes, halk szavú ember, ő a mindennapok egyszerű és nagyszerű hőse. Mindenkivel szót ért, legyen az fiatal, vagy középkorú, de az idősek is meghallgatásra, jó szóra, gondos kezelésre találnak nála. Nem csak a testünket, de a lelkünket is gyógyítja a maga humoros módján. Jó érzés, amikor az ember megnyugodva, mosolyogva távozik a rendelésről. Csak tessék, próbálják ki :) |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Dr Balogh Éva, korábban körzeti főorvos, jelenleg Süttő község és a környező települések számos családjának háziorvosa. Több évtizedes praxisa alatt bizonyította és bizonyítja magas fokú szakmai tudását, a betegre, családjára kiemelkedő, folyamatos odafigyelést.
Ami emberileg elképzelhető, mindent megtesz a beteg gyógyulásáért.
Az én történetem sajnos nem végződik „happy-end”-el, mégis úgy érzem, hogy férjem háziorvosa dr. Balogh Éva megérdemli, hogy az”Év orvosa pályázat 2009-Astellas díj” várományosai között legyen, bár az íráshoz elég friss a bánat és a fájdalom.
2008. nyarán férjem fáradékony, levert volt, de mivel konkrétan nem tudta megmondani mi a baja, nem ment orvoshoz. Szeptemberben aztán magas láza lett, zihálva vette a levegőt, fájdította a hátát, mellét, kénytelen volt felkeresni a doktornőt. Ő alapos vizsgálat után röntgenfelvételre küldte. A felvétel alapján a pulmológia főorvosa CT-t kért, mely gócos eltérést mutatott ki, azaz rákot. Az ELTE Pulmológiai Klinikán fogadtak bennünket. Az ottani felvételek, többszöri vizsgálatok is megerősítették a rák jelenlétét. A klinikai orvosunk és az ápoló személyzet is nagyon emberségesen, figyelmesen foglalkozott férjemmel. Dr. Balogh Éva kapcsolatba lépett klinikai orvosunkkal s a továbbiakban email-en tájékoztatták egymást. Tüdőből háromszor vettek szövettani mintát vizsgálatra. A második gyulladást mutatott ki. Férjem izületei felduzzadtak, piros foltok jelentek meg rajta. A klinikai orvos Dr. Balogh Évát kérte, hogy írjon fel egy gyógyszert, hogy a receptért ne kelljen Budapestre utaznunk (60km). A gyógyszer ugrásszerű javulást hozott. A harmadik mintavétel sem igazolt rákot. Közben több vizsgálatot végeztek - gyomor- és béltükrözés, koponya CT, reumatológia, kardiológia -, melyet mindig a kedves háziorvos intézett, hogy mielőbb meglegyenek, ne veszítsünk időt. Az eredmények negatívak voltak.
Ezek után Dr. Balogh Éva mondta ki először az immunbetegség lehetőségét, amit megbeszélt a klinikai orvossal. A klinikán immun-tesztet készítettek, ami zömmel negatív volt, egy pont mutatott gyenge pozitivitást.
November végén férjem lába kezdett fájni, az első lábujja lila lett. Balogh Éva doktornő az érsebészetre küldte, ahol nem találtak érszűkületet. Ennek ellenére a lábujj rohamosan romlott, kisebesedett, elüszkösödött. A doktornő újra az érsebészetre küldte. Ekkor azt mondták, hogy ezt az ujjat már nem lehet megmenteni, amputálni kell.
Közben a klinika mellkasi CT kontrollt kér, ami negatív lett. A CT-t ellenőrző orvos szerint felmerül a Wegener granulomatosis lehetősége.
A klinikán azt mondták, hogy először a lábát kell rendbe rakni, nehogy vérmérgezést kapjon.
A műtétre januárban került sor. Előtte Balogh Éva doktornő telefonon beszélt a sebész orvossal és elmondta férjem kálváriáját, s kérte, hogy a levágott részt küldjék el immunvizsgálatra, mivel sem érszűkület sem cukorbetegség nem áll fenn. A műtét után leállították a szteroid szedését, mivel lassítja a seb gyógyulását. A seb megfelelően gyógyult. Dr. Balogh Éva rendszeresen informálódott a sebésztől. A szövettani vizsgálat eredménye gyulladást igazolt.
Márciusban férjem arcán, hátán, karján, kezén, nyakán kiütések, acnék, véraláfutások keletkeztek. Ekkor Balogh Éva doktornő egy ismerős bőrgyógyász főorvos úrhoz irányított bennünket, akit személyesen felhívott. Az acne megjelenését a szteroidnak tudták be, de a különös véraláfutásokat nem. A főorvos úr mintát vett az egyik elszíneződött részből.
A férjem néhány nap múlva étvágytalan lett, rohamosan fogyott, visszajött a ziháló légzés, köhögés, láz. Újra a gyógyszert kellett szednie. Az állapota javult, de megmagyarázhatatlan orrvérzései voltak, és ezt követte a véres vizelet és széklet. Dr. Balogh Éva megadta az otthoni vezetékes telefonjának és a mobil telefonjának számát, hogy bármikor hívhatjuk, ha baj van.
Áprilisban az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetbe kerültünk, ahova doktornőnk, hogy az ottani szakorvosoknak ne kelljen a rengeteg zárójelentést átolvasniuk, összefoglaló kórtörténetet készített férjem leleteiből. Ezt az ORFI doktornője és asszisztense külön-külön méltányolta, mondván, hogy végre egy háziorvos segíti a munkájukat. Háziorvosunk – előtte konzultált a bőrgyógyász főorvos úrral – már a Wegener granulomatosis kórképet állította fel, s sürgős kezelést javasolt.
Férjem az ORFI Immunológiai Osztályon végre megkapta a Wegener immunbetegség kezelésére a megfelelő gyógyszert és kezelést. Sajnos itt a vizeletben igen sok fehérjét találtak, ezért itthonra szigorú fehérje diétát írtak elő. Minden ételt grammokban mértünk, számoltunk.
Dr. Balogh Éva ebben is segített, tippeket, módszereket adott. Az ORFI doktornője is nagyon segítőkész, kedves volt, velem is és háziorvosunkkal is rendszeresen beszélt telefonon, tájékoztatott az újabb labor eredményekről stb.
Május egyik kora reggelén nagy hasi fájdalmai, hányingere lett férjemnek. Az orvost akartam hívni, de ő ezt elhárította, mondván, hogy mire elkészül, már mehetünk a rendelésre. Mire odaértünk, férjem már eszméletlen volt, holott saját lábán ment az autóhoz. Kórházba, a belgyógyászatra küldte a háziorvos, ahol – mivel 80 körül volt a vérnyomása - a kardiológiára vették fel. Dr. Balogh Éva rögtön felhívta telefonon a főorvos asszonyt, felhívva figyelmét az alap betegségre és a szteroid gyógyszerre. Az ORFI doktornőjének a telefonszámát is megadta, hogy vegyék fel a kapcsolatot vele. Ez meg is történt.
Három napig nem tudtunk kommunikálni férjemmel. A tizedik napon estefelé az egyik ápolónő megsajnálta és a belgyógyászatról elhívta az ügyeletes orvost, aki azonnal röntgenfelvételre küldte, ahol szabad levegőt találtak a hasüregben. Az intenzív osztályra vitték, még azon az éjjelen meg is operálták. A vastagbélen volt egy lyuk, amin keresztül a béltartalom a hasüregbe ment már tizedik napja! Hashártyagyulladás, súlyos vérmérgezés!
Dr. Balogh Éva felhívta a sebészet főorvosát, hogy tájékoztassa, s neki is odaadta az ORFI szakorvosának telefonszámát, akit ő is felhívott, hogy tudassa mi történt.
Négy hétig ápolták férjemet abban a kórházban, míg végül a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum fogadta, ahol eredményesen gyógyítják a Wegener granulomatosist.
Megérkezésünk második éjjelén a sebészeti intenzív osztályra vitték, mert a több hetes seb teljesen szétnyílt. Itt aztán két hónapos küzdelem kezdődött az életéért. Amit emberileg és orvosilag lehetett, megtették, még az utolsó előtti héten is vért kapott. A seb gyönyörűen begyógyult, de az alapbetegséget nem lehetett eredményesen kezelni a szepszis, az általános vérmérgezés miatt, ami minden szervét megtámadott.
Én elkísértem férjemet Debrecenbe, 2 hónapig ott laktam panzióban, albérletben, kollégiumban. Balogh Éva doktornő rendszeresen hívott továbbra is, ha valamilyen fejlemény volt én hívtam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem hiteget, a reménykedése, csodavárása mellett szép lassan engem kezdett felkészíteni az elkerülhetetlenre. Mondta, hogy az is csoda, küzdésre, szívósságra utal, hogy az előző kórházban nem halt bele a vérmérgezésre, s az alapbetegsége is alattomos, veszélyes. Szegény férjem már így is rengeteget szenvedett. Tanácsolta, hogy a nagy melegben, ha a kórházba megyek, vigyek magammal vizet, táplálkozzam rendszeresen, pihenjek eleget stb. Férjemnek is minden alkalommal üzent valami bíztatót, kitartásra buzdította őt, felemlítve, hogy milyen tervekről beszélt neki. Férjem ezt mindig hálásan fogadta.
Aztán augusztus 10-én bekövetkezett a szomorú nap.
Dr. Balogh Éva férjem temetésén is kifejezte együttérzését, részvétét. Most pedig a leleteteket szeretné összegezni, hogy alkalomadtán orvosi társaságban ismertesse azokat, és tapasztalatait, a ma még elég misztikusnak tűnő, de egyre gyakrabban előforduló betegségről.
Minket az elmúlt év alatt nagyon sok segíteni akaró, jó ember vett körül, orvosok, ápolók, civilek. Köszönöm mindegyiküknek.
Dr. Balogh Éva a betegség kialakulásától kísérte végig figyelemmel, segítőkészséggel, odaadással férjemet. Ez a törődés, gondoskodás nem csak nekünk szólt, neki minden betegével szemben természetes. Több emberrel beszélgettem, akiknek ugyanaz a véleménye, mint nekem. Ezért is merem jó szívvel, köszönetemet kifejezve a díjra jelölni.
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| 2007. augusztusban, a bal mellemben egy csomót vettem észre. Nagyon megijedtem, mivel már sokat hallottam a mellrákról. Azonnal orvoshoz fordultam, bízva abban, hogy elég korán felfedeztem. Nagyváradon azt mondták nekem, hogy menjek el Kolozsvárra vagy Magyarországra, mert műteni kell. Nagyváradon nem vállalták. Így kerültem Debrecenbe a Kenézy kórházba. Ott meg is műtöttek. Műtét után egy onkológiai bizottság elé kellett mennem, hogy eldöntsék, mi legyen a továbbiakban. Itt találkoztam először Dr. Fábián Ferenc főorvos Úrral. Ő nekem mindent nagyon kedvesen elmagyarázott, hogy kemoterápiára kell mennem és majd az eredmények függvényében majd eldől, hogy sugárkezelés vagy egyéb más kezelés szükséges. Nagyon kedves volt velem és nagyon rendes, hogy egyáltalán foglalkozott velem, hiszen nem is vagyok magyar állampolgár. Én nem ehhez voltam szokva Romániába és nagyon meglepett, hogy itt Magyarországon ilyen orvosok vannak. Csakis hálával tartozom neki, hogy minden kérdésemre, ami volt bőven, türelmesen és higgadtan válaszolt. Teljesen megnyugtatott, ha vele beszélgettem. Mindenben kiszolgált és folyamatosan tájékoztatott minden eredményről, amik időközben megvoltak. Még telefonon is sokszor érdeklődtem, mivel minden, ami velem történt teljesen más hatással voltak rám, mint azelőtt. Féltem magától a betegségtől, mert tudom, hogy a rák csak akkor "gyógyítható" ha időben orvoshoz fordulunk. Féltem az áttéttől és magától a ténytől, hogy meg is hallhatok. Dr. Fábián Ferenc ezeket a félelmeimet lassan,de mondhatom teljesen eloszlatta. Bíztam szakértelmében. Láttam a többi beteghez fűződő kapcsolatát. Láttam, hogy mennyire ragaszkodnak hozzá betegtársaim is. Ez a tudat, hogy jó kezekbe kerültem igazán megnyugtató volt. Kölcsönös bizalom alakult ki közöttünk. A hajam elvesztése nagyon megrázott. Biztatott és nagyon emberségesen bánt velem. Meggyőzött, hogy a gyógyulás érdekében ez a legkevesebb, bár egy nőnek tudja, hogy igazán milyen fontos dolog. Számtalan dolgot lehetne elmondani vele kapcsolatban, amire nem elég a papír. Nem hiszem, hogy olyan gyakori lenne az az orvos-beteg kapcsolat, mint ami kialakult közte és betegei között. Ha ő nem dolgozott inkább nem mentek kontrollra vagy nem mentek a helyettes orvoshoz. Olyankor mindig telefonon tartottuk vele a kapcsolatot. Nem volt számára hétvége sem ünnepnap. Mindig szívesen a betegek rendelkezésére állt. Én nagyon örülök, hogy ha már a sors így hozta, de ő a kezelő orvosom. Sokat imádkozok érte, hogy tartsa meg a jó Isten ezt a nem mindennapi orvost a betegeinek. Ezért is javaslom az Év orvosa Astellas díj odaítélésére. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Az én történetem úgy kezdődött, hogy 2007. augusztus közepén észrevettem, hogy a bal mellemben van valami keménység és még ráadásul fájt is ha a karomat mozgattam. Rendszeresen, minden évben járok mammográfiára és éppen következett is. Már ott kiderült az ultrahangon, nagy a daganat, a szövettan eredménye megmutatja a továbbiakat.
2007. szeptember 13-án az emlőbizottság közölte, amelyikben benne volt, mint onkológus dr. Fábián Ferenc főorvos is, rosszindulatú a daganat, azonnal cselekedni kell. Először össze kell húzatni, vagyis első a kemoterápia. A hír hallatán nem voltam magamnál. Ekkor dr Fábián Ferenc főorvos úr megértette velem, hogy nem lesz semmi baj, meg fogok gyógyulni, csak nekem is akarni kell. A biztató szavai még most is a fülemben csengenek, látszott nem én vagyok az egyetlen ilyen betege, ezt később példákkal is alátámasztotta. Volt neki egy olyan megnyugtató és őszinte beszéde, amit abban a lelkiállapotban fel is tudtam fogni, megéretni mivel jár és járhat a betegség kimenetele. Első kemoterápiát 2007. október 1-jén kaptam, el sem tudtam képzelni mi lehetett ennek a borzasztó kezelésnek a következménye. Dr. Fábián Ferenc segített megérteni, mit miért kell kapnom, az első kezelés során kiírta a parókát, ami szintén egy szörnyű érzés volt.
Dr. Fábián Ferenc főorvos úrnak köszönhetem az életemet. Azt a tudatot, hogy meg kell gyógyulnom, ő táplálta belém!
Elmondta, hogy kemoterápia után műtét és utána sugárkezelés, mindvégig figyelemmel kísérte a gyógyulásomat, ezért míg élek hálás maradok neki.
Nagy veszteség ért bennünket, nyilvántartott betegeket, amikor mentünk kontroll vizsgálatra és nem ő volt a Kenézi Gy. Kórház onkológia osztályának főorvosa. Próbáltunk összefogni, mint egykori betegei, akik neki köszönhetjük az életünket.
Ő harcolt akkor is velünk, amikor fel akartuk adni, most mi akarjuk ezt megpróbálni meghálálni azzal, hogy szeretnénk Dr. Fábián Ferencet az Év Orvosa pályázat és az Astellas Díj odaítélésére felterjeszteni. Aki 17 éven keresztül küzdött a rákos betegekért, aki szívén viselte azoknak a gondjait, akik már az életükről is lemondtak, az ő jelenléte is elég volt ahhoz, hogy újra kezdjük, nem beszélve bíztató szavairól.
Tisztelt Bíráló Bizottság, ha meg tudják érteni, mit jelent egy betegnek az az ember, aki visszaadta az élethez való kedvet, akkor kérem, hogy neki ítéljék oda az Astellas Díjat.
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Feleségem sajnos gyakran beteg. Így történt kb.3 hete is. Megfázott mondták neki, gyógyszert kapott. Majd hirtelen minden bevezető nélkül, hidegrázás 4l fokos láz. Ügyeletre mentünk, megfázott, erős antibiotikumot kapott. Lázas maradt. Felkerestük Főorvos Urat elmondtuk a problémákat, vérvétel. mellkas felvétel, bacter. vizsgálat, mindez 10 percen belül. Továbbintézte dolgát, ha az rtg.-én van elváltozás, a mellkas gyógyászt értesítette, sőt a gégészt is. Mindenki megvizsgálta és jól gondolta, mert másnap már tükrözték is, súlyos gennyes tüdőbebetegedése van. Most már jó kezekben van. Miért írom le mindezt? Azért mert valahol így kellene működnie az egészségügynek. Sok, kiváló orvosunk van, de Ő legkiválóbb. Nem ideggyógyászati feladat volt mégis időt, fáradságot, félretéve teljesít, de nem akárhogyan. Ezért javaslom az év orvosának, kimagasló emberszeretetét, beteg ember felé nyújtott segítő, megértő magatartásáért, kimagasló tudásáért. Kívánok Neki erőt, egészséget! |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Éppen Csákváron voltam most 2009. október végétől november végéig rehabilitáción, amikor Nagy Bandó András képét megláttam egy üvegre kitéve. Mivel én kerekes székes vagyok, többször „elkerekeztem” a plakát előtt, mert siettem gyógytornázni. Aztán, amikor kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, kimenten a kórteremből = szobából és elolvastam a plakátot. Sőt, még le is csíptem, hol kell majd írni valamit a neten. Jé, egy Astellas nevű díjat lehet adni egy számunkra sokat jelentő orvosnak? Én több orvos nevét is megemlíthetném, de egyhez ragaszkodom leginkább. Ő Dr. Guseo András ideggyógyász, kutató-főorvos, kandidátus, a Magyar Sclerosis Multiplex (SM) elnöke. 2002-ben Csorváson a fúvós zenekarral – ahol 1. fuvolista voltam -, megnyertünk egy közönségdíjat és itthon megünnepeltük. Az uszoda gyepes területe elég hepehupás volt és kificamodott a térdem = patellám. Kórház lett belőle, ahol visszatették a térdemet, gipsz és még ott kellett lennem. Aztán hazajöhettem és pedagógus révén nem maradhattam táppénzen – fűtött az elhivatottság -, mentem vissza a házi doktornőmhöz, hogy írjon vissza állományba. Észrevett a szememen valamit, hogy nem megszokottan nézek. Mehettem is az ideggyógyászatra, ahol likvórt is vettek és bent tartottak a kórházban. A kiértékelést Dr. Guseo Andrásnak (továbbiakban Tanár Úrnak) küldték el. Ő kimondta a diagnózist. Utána – miután kiengedtek a kórházból, klubbot kerestem, hogy még többet megtudjak erről az „Ezerarcú” kórról. Székesfehérvár volt hozzám legközelebb, velük vettem fel a kapcsolatot és elmentem egy SM klubfoglalkozásra. És ott kivel találkoztam??? Dr. Guseo András Tanár Úrral. Áradt belőle az empátia, mosolygott végig, meghallgatta az én „legnagyobb” problémámat és elvállalt, lehettem az ő betege. Én akkor 2 mankós voltam és röpülni tudtam volna, annyira örültem. Elmentem hozzá – akkor még a kórházba -, hogy mit tud belőlem kihozni és megnézett. Nagyon nagy elhivatottságot éreztem, mint orvos és beteg közt. Neki az volt a legfontosabb, hogy tud nekem segíteni. Ez után következett az, hogy megalakítottam Dunaújváros és környékének az SM klubot, ami már 6 éves volt. Sokan vagyunk a Tanár Úr „üdvöskéi”. Aztán született egy kisfiam és mi lettünk az Örömfutás plakátjának arcai, aminek nagyon örültem. Szóval az orvos-beteg kapcsolaton ezzel már túlmutattunk. Mindent megtesz értem és én is igyekszem, csak nem minden sikerül, de akkor lassítok, veszek mély levegőt és újra meg kell próbálni, mert csak így jutunk előrébb a gyógyulás felé. Tanár Úr állandó figyelmét érzem, mert a 3 havi kontrollokon kívül, írok neki e-mailt és mindig rögtön válaszol. Az állapotomhoz a legmegfelelőbb gyógyszereket, interferonos injekciót és a legjobban – számomra is - fejlődő képességű rehabilitációs intézetet is javasolja nekem, amiket meg is fogadok. És, mint tudjuk, az orvos is ember, én sokszor nem tudok különbséget tenni nála a kettő között. Mindig mindent úgy el tudott mondani –mind a kórházban, mind a kontrollon, mind SM összejöveteleken -, hogy minden SM társ megértse, miről van szó, mert csakis így tudunk a magunk szervezetével, apró előrelépéseivel, jobban levőségünkre gyógyuló hatást elérni. A Tanár Úr, mint orvos, támaszt is nyújt folyamatosan mindenkinek. Ő nemcsak orvos, hanem lelki társ is, tanácsadó a betegséggel kapcsolatban is. És, ott a telefon a bejelentkezésre, de ha gyors válaszra várunk a hajnal közepén, írunk neki egy e-mailt és még aznap válaszol, ha tud. Nála egy nap nem 24 órából, hanem alvás nélkül 26 órából áll, és még az is kevés! Fontos, hogy a távol lévő társaimmal is tarom a kapcsolatot és várom, mikor lesz lehetőség újra találkozni a másikkal. A közös találkozásra lehetőséget teremt még az is, hogy a Tanár Úr "Sm Kontroll" és Stresszkontroll" címen tanfolyamot indított kb. 4 éve, ahol előadásokat tart, elsősorban a betegségünk lefolyásáról, azok pontos, helyes kezeléséről. Ehhez kapcsolódóan pedig a sclerosis multiplex és a stressz helyzetéről, összefüggéseiről. Ezeken az előadásokon közvetlen beszélgetések keretében lehet kérdezni, tájékozódni. Sokan nem is gondolnák, hogy mennyire fontos a stressz kezelése, oldása, hiszen a stressz egészséges egyensúlyban tartása nehéz feladat. Nélküle az élet unalmas, ha túlzásba visszük, számos betegség kialakulásához vezethet. Akik ismerik, mindenki szeretettel és hálával gondol rá. Ilyen önzetlen, lelkiismeretes orvost kívánok minden betegnek. Ha ő, hát igen, ő megérdemelné a díjat. Akkor hátha megint többen felfigyelnének erre a komoly betegségre. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Dr. Hajdú Júlia. Így hívják azt a nagyszerű doktornőt, aki a budapesti I. sz. Nőgyógyászati Klinika PIC centrumának egyik vezetője. Nyugodtan mondhatjuk róla (Semmelweis után szabadon), hogy a ő „koraszülöttek megmentője”. Nap, mint nap koraszülött babák tucatjai köszönhetik neki az életüket vagy az egészségüket. Ritkán találkozni ilyen személyiséggel, aki ennyire a hivatásának él. Két koraszülött babámat is kezelte. Benikém 26. hétre jött a világra, rendkívül éretlenül. Napokig élet-halál között lebegett. Lélegeztetni kellett, s többször volt szüksége olyan szerre, amely megakadályozta, hogy összeessen a tüdeje. Megpróbáltam hálapénzt adni a doktornőnek, de nem fogadta el. Sőt, rám is förmedt: ”- Hogy képzelem, hogy ő bármelyik babára jobban figyelne. Ő mindegyiket ugyanúgy kezeli, nincs különbség. Menti az életeket.” És tényleg így van. Menti az életeket a legjobb tudása szerint. A tudása pedig kimagasló. Az kétségtelen! Amikor néhány hónap múlva elhagyhattuk az intenzív osztályt, és átkerültünk egy sima koraszülött osztályra, ismét megpróbálkoztam a hálapénzzel. Arra gondoltam, hogy most igazán nem érhet az a vád, hogy le akarom fizetni a plusz figyelmét, hiszen éppen elhagytuk az osztályát. De akkor is visszautasította a pénzt. Nagy nehezen arra tudtam rávenni, hogy a nővéreknek rakja be a „közösbe”. Gergő nevű kisfiam már magzat korában találkozott a doktornővel, mert az UH szerint „túl vastag volt a nyaki redő”. Az orvosok arra gyanakodtak, hogy a szívével lehet valami, ezért lehet ödémás a nyaki rész. A magzati szívultrahangot is Hajdú Júlia végzi ezen az egyetemi klinikán. Nagyon örültem, hogy éppen hozzá kerültünk, mert őt tartom a szakma csúcsának. Az UH szerint a babával semmi gond nincs, „csak valószínűleg nyakas gyerek lesz”. – viccelődött. És ezzel meg is nyugtatott. Ha ő azt mondja, a gyerek szívének nincs baja, akkor az biztosan így is van. És tényleg így volt. Valóban egy kicsit vaskosabb nyaka lett a fiamnak, de az apukájának és a nagypapájának is pont ilyen… Ő a 30. hétre született, így ugyanarra az osztályra került, mint a bátyja. Őt is Hajdú Júlia kezelte. Kétoldali tüdőgyulladása volt. A doktornő minden körülményt tisztázott. Rendkívül alapos volt. És bár ő – hála Istennek – nem lebegett élet és halál között, érte is mindent megtett. Teljesen egészségesen hagytuk el a centrumot. Hálapénzt persze ekkor sem fogadott el. Pedig rendkívül hálás vagyok neki! Soha nem találkoztam még ilyen nagy tudású és egyben rendkívül tisztességes orvossal. Ha valaki, hát ő biztosan megérdemelné az elismerést! |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Dr. House a Bajcsyban. Sosem gondoltam volna, hogy megírom a történetem, mert egyrészt arról szól, hogy mennyire figyelmetlen voltam, aminek megfizettem az árát, másrészt pedig azért, mert az én jelöltem nem olyan ember, aki nagyon forszírozná az elismeréseket. Ő csupán gyógyítani szeret. De azt nagyon.
Miért is hívom én őt a magyar Dr. House-nak?
Mert, ha kell keményen beszól a betegnek, ha kell nagyon, de nagyon leteremti, főleg akkor, ha az nem tartja be az előírásokat. Ugyanakkor azt is megtudtam róla, a kemény ember, egy nagy szívet hordoz magában.
Tehát a történetem. Tavaly kezdődött az egész. Azt kezdtem érezni, hogy a gyomrommal, az emésztésemmel valami nincsen rendben. Eleinte, mint minden ember azt gondoltam, hogy biztos valami nehezet ehettem, vagy fűszereset, vagy valamit, amit nem kellett volna. Diéta, tea és keksz. Sajnos nem javult a helyzet, mit volt mit tennem, elmentem a körzeti orvoshoz (őt is jelölhettem volna, de most inkább másról írok), aki megvizsgált, majd közölte: irány a gasztroenterológia, mégpedig a Bajcsy Kórház. Azt is közölte a körorvosom, hogy a legjobb kezekbe kerülök, Hamvas József főorvos úr személyében, azonban egy dologra vigyázzak. Nagyon szigorú ember, aki ha nem jól csinálok valamit, kioszt majd rendesen. Meg voltam győződve róla, hogy ez csak valami „duma” azért, hogy egy kicsit megijesszen. Nos, felkerekedtem és rövid időn belül a főorvos úr előtt álltam. Alaposan megvizsgált, majd ki is írt a különböző vizsgálatokra. (Ezeket mindenki, aki érintett az ilyen helyeken pontosan tudja, mikről van szó)
Azt kell mondanom, hogy a vizsgálatok nem voltak kellemetlenek, mert közben folyamatosan hallgattam a főorvos úr megjegyzéseit, történeteit. Nem is gondoltam rá, hogy ez az ember még szigorú is tud lenni.
Megszületett az eredmény, gyógyszereket kaptam, valamint különleges előírást az étkezésemre vonatkozóan. A gyógyszereket szedtem rendesen. Az étkezés? Háááát, az kell mondanom, hogy gyarló az ember. Azaz nem igazán tartottam be az előírásokat.
3 hét múlva ismét a főorvos úr előtt álltam. Ám most nem úgy, mint először, hanem sokkal inkább a szőnyeg szélén.
Amit én ott kaptam, azt nem tettem zsebre. Nem kiabált velem hamvas doktor, hanem nyugodt hangon, de határozottan elmondta, hogy a gyarlóságnak itt helye nincsen, már ha nyugalomban akarom leélni az életem. Elmondta azt is, hogy ne kamuzzak az étkezéssel kapcsolatban (mert megpróbáltam), mert az eredmények mást mutatnak.
Mit mondjak, nagyon leforrázott..
Akkor azt gondoltam, hogy jó, ha Te így, akkor én meg úgy, hogy azért is megmutatom, képes vagyok betartani mindent, mert nem akarok a műtőbe menni.
Újabb 3 hét telt el, és én minden előírást betartottam.
Közben kezembe került egy újság, amiben a főorvos úr írt két cikket. Teljesen ledöbbentem. Ez a morc ember, aki úgy beszélt velem, ahogy utoljára gyerekként tették a szüleim, amikor valami csínyt követtem el, szóval ez az ember egy gondolkodó, érző valaki. Amikor elolvastam az írásait, elhatároztam, nem adom fel, nagyon keményen folytatom az előírásokat.
Az eredmény?
Nos, a legközelebbi találkozón, az eredményeimet látva, egy kedves, ám a hibáimat nem feledő embert találtam, akivel jól elbeszélgettem a cikkeiről.
Mindenkinek ilyen szigorú, de roppant igazságos és érző szívvel megáldott orvost kívánok. Olyan embert, aki folyamatosan kapcsolatot tart a betegeivel, vizsgálat előtt, alatt és után.
Egy jó ember.
Dr. Hamvas József, aki a leginkább megérdemli az Astellas Díjat.
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Beteg vagyok! Daganatos beteg, immár hét éve. Csak a kitűnő orvosaimnak köszönhetem, hogy ebben a rendkívül nehéz időszakban teljes életet élhettem.
Nagyon szerencsés vagyok, hiszen visszaidézve kezelőorvosaim neveit most a jók hosszú felsorolásába kezdhetnék.
De mindenképpen a sor elejére kívánkozik egy név, Dr. Juhász Erzsébet neve.
Vajon miért teszem meg vele ezt a megkülönböztetést?
Nagyon gyorsan meg is tudom válaszolni - a magamnak feltett - a kérdést, mert Ő az, akiben egy személyben jelen van a szakmai tudás és hitelesség, az empátia képessége, nyitottság, bizalom és nem utolsó sorban a belőle folyamatosan sugárzó gyógyító mosoly és derű.
Benne a felsorolt személyiségi jegyek gyönyörű szinergiája is megvalósul!
Furcsa fintora a sorsnak, hogy Erzsike megismerését a betegségemnek "köszönhetem".
Kálváriám hét éve alatt nem volt olyan időpillanat, amikor megkeresésekor problémámra ne kaptam volna Tőle segítséget, eligazodást, bíztatást és reményt.
Egy szoros orvos-beteg szövetség volt és van is- a miénk, melyben szövetkeztünk a kór ellen a gyógyulás reményében.
Ilyen szövetségest kívánok mindenkinek beleértve az egészségeseket is!
Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha magamról azt állítom, hogy jó beteg is vagyok.
Sokszor voltam nehéz helyzetben a betegségem ideje alatt, de soha nem adtam fel és a jövőben sem fogom.
Tartozok ezzel önmagamnak és orvosaimnak is.
Saját példámmal szeretném igazolni, hogy a doktornő által biztosított szakmai háttér, morális és mentális segítség, biztató mosoly és simogatás a gyógyuláshoz vezet.
Kedves betegtársaimnak üzenem, hogy gyógyulásuk reményében Önök is keressék és találják meg a saját Erzsikéjüket.
Köszönöm a pályázat kiíróinak, hogy bemutathattam a jelöltemet.
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Dr. Kamarás Erika székesfehérvári körzeti gyermekorvos, családunk gyermekorvosa évtizedek óta. Mivel nagycsaládos vagyok (9 gyermekem van, egy házasságból), elgondolható, hogy mire a gyermekeink felnőttek, (legnagyobb 25, legkisebb 13 éves) hányszor és hányféleképpen szorultunk rá a Doktornő segítségére. Feleségemmel együtt több diplomás emberek vagyunk, így számunkra sokkal értékesebb volt a Doktornő áldozatos, és mindig a gyermek érdekeit szem előtt tartó segítőkész munkája. Megtapasztalhattuk, hogy bármikor elérhető volt, és kivétel nélkül minden esetben kiváló diagnosztaként a lényegre tapintott (egyes esetekben a szakvélemények ellenében is Neki volt igaza), és ez döntően erősítette a bizalmunkat. Nagyon szereti a gyermekeket, akik soha nem féltek tőle, mindig bátran mentek a rendelőbe, mindig volt kedves szava hozzájuk (olykor egy-egy szuri után természetesen eltörött a mécses, de legközelebb is bátran mertek közeledni Hozzá). Doktornő minden esetben figyelemmel kísérte a gyermekek gyógyulását, minden részletet meg tudtunk beszélni. Mikor még kicsik voltak a gyermekeink gyakran előfordult, hogy éjszaka kellett segítséget kérnünk, és Ő mindig készségesen segített, soha nem panaszkodott, hogy fáradt, a gyermekekhez minden esetben kedves és megértő volt. Az idő múlásával egyre szorosabb, baráti kapcsolat alakult ki a két család között, melynek alapja kölcsönös tisztelet és mély megbecsülés. A jelenlegi, gazdaságilag nehéz időben aktívan segített saját kapcsolatai felhasználásával, hogy újból munkát találhassak. Személyes példája nyomán saját gyermekei is az orvosi (egyikük gyermekorvosi) hivatást választották. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| 1980-at írtunk, nem voltam még 22 éves. Márciusban megszületett Anikó lányom, júniusban elvittek katonának. A következő év májusában Ádám fiam látta meg a napvilágot, majd rá néhány évre Kati lányommal bővült a család. Nappal dolgoztam, éjszaka a feleségemnek segítve virrasztottam a gyerekekkel. A jó gyermekorvos kiválasztása mindig nagyon fontos egy család életében. Egyik barátom tanácsára elmentem a Fiskális útra Kamarás doktornőhöz és már aznap segítségünkre volt. Később bármikor is mentem hozzá, nappal vagy éjjel, ő, ha kellett felkelt és segített. És ez így ment, amíg fel nem nőttek a gyerekek. Most 52 éves vagyok és eltelt vagy 30 év mióta megismertem a mindig mosolygós, kedves drága jó „doktor nénit”. Mint mondják az élet a legnagyobb Rendezőmester és a „mester” úgy hozta, hogy míg gyermekeim felnőttek a házasságomnak vége szakadt. Aztán megismertem második feleségemet és közel harminc év után még egy fiam született, Kristóf. Újra felmerült a kérdés: Ki legyen a gyerekorvos? Aztán egy nap beugrott vajon mi lehet a régi, jó Kamarás doktor nénivel? Elmentem a régi kis magánrendelőjébe és mintha egy év sem telt volna el a közel harminc év alatt, megjelent az ajtóban a mindig mosolygós, jókedvű doktor néni, akin meg sem látszott az elmúlt három évtized. Az én kisfiam az apró játékmatricákkal a kezében rögtön és örökre szívébe zárta a doktornőt. Elgondolkodtam, hogy vajon az elmúlt évtizedek alatt hány és hány apró kis emberpalántának segített a szenvedésből, betegségből kigyógyulni? És vajon hányszor kellett éjjelente felkelnie egy kis lázas beteghez? Áldozatos, odaadó és kitartó munkája miatt számomra Ő az igazi ASTELLAS DÍJAS orvos. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Történetünk 1977 januárjában kezdődött, mikor fiam megszületett, a székesfehérvári kórházban. Ma már elmúlt harmincéves, de a mai napig visszajár gyermekorvosához, akit születése után 1 héttel ismertünk meg, miután hazaengedtek bennünket. A Doktornő első látogatása alkalmával bizalmat keltett, mint tapasztalatlan anyukának nyugalmat, biztonságot nyújtott számomra. Gyermekem „nyűgös, sírós csecsemő volt, így a Doktornőt, sajnos elég sűrűn „zavartuk”. A nap bármely időszakában fordulhattunk hozzá, fáradtságot, időt nem kímélve jött lázas beteg gyermekemhez. Hozzáállása, személyisége, példamutató lehetne a fiatal generáció számára. Neki köszönhető, hogy gyermekem a mai napig nem szenvedett komolyabb betegségben, nem részesült kórházi, sürgősségi ellátásban. Gyógyító munkáját, emberségét nemcsak gyermekem által tapasztalhattam meg, de nekem is segítséget nyújtott, mikor kiderült allergiás vagyok a darázscsípésre. Háziorvosomat nem találva, kétségbeesetten hívtam, mikor észrevettem, hogy a csípés környékén testem feldagadt. Hívásom után azonnal jött. SEGÍTETT! Székesfehérváron eltöltött több évtizedes emberséges, gyógyító munkáját méltóképp elismerné a díj odaítélése, amit úgy érzem, megérdemelne. Határozott meggyőződésem és véleményem, a fent leírtakat a székesfehérvári szülők többsége is megtapasztalta, és támogatná. Az ASTELLAS Díj odaítélésére Dr. Kamarás Erika csecsemő és gyermek szakorvost szeretném pályázatommal támogatni. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Két lánygyermek édesanyja vagyok: Helga 16 éves lesz, Vanda 6 május hónapban. Székesfehérváron élünk, én is, a lányok is itt születtek, a férjem származik Budapest mellől, Zsámbékról. Itt élünk, dolgozunk ebben a nagyvárosban, itt járnak a lányaink óvodába, gimnáziumba. S nem utolsósorban itt használjuk az egészségügy szolgáltatásait is. Hála Istennek, férjemmel nem vagyunk betegesek, ha valami problémánk mégis adódik, legtöbbször szakorvoshoz fordulunk, esetleg a szakorvos magánrendelését is meglátogatjuk. De aki nagyon biztos támpont az életünkben egészségügyi szempontból, az lányaink gyermekorvosa, Dr. Kamarás Erika főorvos asszony. Írom, hogy „főorvos asszony”, pedig mi csupán doktornőnek vagy Erika néninek szólítjuk, s ő ezt teljes természetességgel veszi. Kamarás doktornő évtizedek óta dolgozik városunkban, talán nincs is olyan munkahely, intézmény Székesfehérváron, ahova betérve, ne találkozna a ma már felnőtt, egykori pácienseivel! Mi a nagylányom születése után kerültünk hozzá, igaz, célzottan őt kerestük, hiszen az ő édesanyja tanította az én édesanyámat középiskolában. Örömünkre, lányaink egészségesek, de azért mi is átestünk a kiskori légúti megbetegedéseken, a gyermekkori betegségeken. Kicsi lányomnak, Vandának sajnos akadt azért egy komoly vírusos tüdőgyulladása, mintegy két évvel ezelőtt, pont karácsonykor. Nagyon rosszul volt a kislány, magas volt a láza, én pedig szinte átlebegtem az ünnepeket félelmemben, alvás nélkül! Kamarás doktornő vállalta még a szentestei injekciózást is, csakhogy mielőbb gyógyuljon Vanda!!! És a nyugodtságával, a kiszámíthatóságával olyan hatással volt rám is, hogy talán ettől is gyorsabban gyógyult a pici lány. Helga nagylányom pedig mindig azt mondja, senki nem tud úgy injekciót adni, mint Erika néni, szinte nem is érzem! Csodálom a doktornőt azért is, mert még soha nem láttam fásultnak, kedvetlennek, vagy hogy idegesebben, fáradtabban vizsgálna meg egy gyermeket. Mindig a mosoly, a csilingelő hang fogad bennünket a rendelőben: „ Na, mi újság?” Ha a kicsivel érkezem, a nagyot is megkérdezi, és fordítva… Hihetetlen vitalitással, agilitással, energiákkal, tenni akarással rendelkezik a mi doktor nénink. Bármivel fordulhatunk hozzá,ő tud róla, utánanéz, tájékozódik,konferenciákra jár, felelősséget vállal. Közben felnevelt négy gyermeket, sok unoka veszi körül a kicsitől a nagyobbig! Azt kívánjuk neki egész családommal együtt, és sok székesfehérvári kis beteg nevében, hogy nagyon sokáig éljen egészségben a családja körében, s hosszú-hosszú évekig gyógyíthassa még gyermekeinket! Tisztelettel és szeretettel ajánljuk Dr. Kamarás Erikát az Év Orvosa pályázaton, az „Astellas Díj”elnyerésére! |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Dr. Kamarás Erika, Erika néni vagy " A Doktor néni" 1974-től családunk gyermekorvosa. Balázs fiunk születésétől minden problémával bátran kereshettük, a hét bármely napján, a nap bármely szakában! Azért tartom ezt fontosnak megemlíteni, mert kevés olyan orvost ismerek, aki mindig elérhető hétvégén, vagy ünnepnap, sőt még a nyári szabadsága alatt is! Nekünk sajnos szükségünk is volt arra, hogy a Doktornőt ilyen időpontokban zavarjuk. Balázs fiunknak 6 hónapos korától ágyéksérve volt, ami a legkisebb sírásra kizáródott. Mondanom sem kell, hogy ez minket, első gyerekes szülőket mennyire megviselt. A doktornő volt az egyedüli, aki vissza tudta masszírozni, hosszú hónapokon át, ha kellett akár éjszaka! Ő mindig nyugtatott és vígasztalt minket, és mondta, ha bármiben segíteni tud csak szóljunk neki. Több orvost felkerestünk, a műtétet azonban 1974-ben egy orvos sem vállalta az altatás és a rizikó miatt. Végül Balázs másfél éves korában, a Doktornő talált egy sebész professzort a MÁV kórházban, aki megoperálta. A műtét szerencsére jól sikerült, és az utógondozást már ismét a Doktornő végezte. Ezért a hosszú egy év alatt nyújtott szakszerű és lelkiismeretes munkájáért külön hálásak vagyunk és leszünk örökre! 1980-ban megszületett lányunk, Orsi! Ő szerencsére nem volt ilyen beteg, azonban a torokgyulladások és a hányásos, hasmenéses, magas lázzal járó betegségek rendre hétvégén, vagy este jelentkeztek nála. Ő vele is bátran mehettünk a Doktornőhöz, mindig fogadott minket. Mindig minden betegségből, hamar kikezelte a gyermekeimet. A hosszú évek alatt kapcsolatunk egyre barátibb lett és azt, mennyire szeretjük Őt, és mennyire megbízunk, szakmai tudásában mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy az óta már 4 unokámnak is Ő a gyermekorvosa. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Egy olyan szakembert szeretnénk a figyelmükbe ajánlani, akit nem tevékenysége során végrehajtott bravúrok, hanem a hivatástudat, a kis betegek gyógyításának mindent alárendelő magatartása minősít. Ő Dr. Kamarás Erika, székesfehérvári körzeti gyermekorvos. Három gyermekünk van, akik közül a legnagyobb 13 éves, így több, mint egy évtizede járunk a Doktornő rendelésére. Ezen idő alatt az összes gyermekkori betegség "végigfutott" a gyermekeinken. Szülőknek nem kell bemutatni, hogy ezek milyen gyakran, ismétlődően, egymást fertőzve jelentkeznek. A Doktornő ezen idő alatt mindvégig türelemmel, a bágyadt, beteg, letört gyermekekkel empatikusan foglalkozott. A " csúcsszezonokban" sem ismerte a " rendelés vége" fogalmát. Számtalanszor a rendelési idő lejárta után is gyógyítgatta a gyermekeket, olyan odaadással, mintha ekkor kezdődött volna a rendelés. Nemegyszer a rendelési időn kívül is számíthattunk rá vélt vagy valós vészhelyzet esetén. Ekkor sem éreztette velünk -szülőkkel - vagy a gyermekeinkkel, hogy terhet jelentene akár a felesleges riasztás, akár az alkalmatlan időpont. Jó néhány gyermek tartozik a körzetébe, de mi csak a magunk nevében nyilatkozhatunk, és azt biztosan állíthatjuk, hogy a mi 3 gyermekünk kiegyensúlyozott, egészséges fejlődéséhez nagyban hozzájárult a Doktornő áldozatos, fáradtságot nem ismerő, a gyermekeket, az ő egészségüket mindenekfölé helyező munkája. Egy körzeti gyermekorvos esetében pedig ennél " bravúrosabb", nagyobb teljesítmény aligha várható el! Fentiek miatt szeretnénk javasolni Dr. Kamarás Erikát az Év orvosa pályázat díjazottai közé. Ez a több évtizedes hivatás egy méltó csúcspontja lenne. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
A mai napon jutott tudomásomra e remek kezdeményezés, amely által rávilágíthatunk arra, hogy igenis vannak/léteznek olyan orvosok, akik szívük ügyének érzik azt, hogy minden betegükkel a lehető legemberibben foglalkozzanak és bánjanak a sok rossz és szenvedések közepette.
Én pont ezért örültem meg nagyon, hogy leírhatom Önöknek a történetemet, mert úgy érzem -(talán erőt adhat másoknak)- ezzel is a hálámat fejezhetem ki a leges legjobb belgyógyásznak Dr. Kárász Tibornak.
Az én történetem 2005 októberében, 20 évesen kezdődött. Ekkor kerültem be a győri Petz Aladár Megyei Kórház sebészetére iszonyatos fájdalmakkal. A vizsgálatok kiderítették, hogy végbél-tályogom van, amit "természetesen" műteni kell. A beavatkozás megtörtént, a szükséges kezeléseket megkaptam és mondták is, hogy nem lesz rövid folyamat, de meggyógyulok, rendbe jövök. Telt-múlt az idő és mégsem lett gyógyulási hajlamom. Ezek után jöttek a különféle vizsgálatok, vajon mi okozza a problémát?! Így kerültem a belgyógyászaton Dr. Kárász Tiborhoz, aki a végbéltükrözést végezte nálam. (Itt azért megjegyezném, hogy ekkor már iszonyatosan össze voltam törve, rengeteg időt töltöttem a kórházba, lefogytam, depresszióssá váltam, hiszen azt éreztem már soha nem kerülhetek ki a kínokból, fájdalmakból, a mókuskerékből. 20 évesen 45 kg-osan (előtte 57 kg voltam). A legelső perctől kezdve ő az az ember, aki a leghumánusabban bánt velem. Figyelembe vette a vizsgálat során, hogy mekkora fájdalmaim voltak, nem kínzott, abba hagyta, ha már látta nem bírom tovább. És aztán jött villámcsapás, bizonyossá vált, hogy chron-beteg vagyok. Ettől a tudattól, hogy örök életemre kihat és mindig is az leszek mélyen magamba zuhantam. De a doktor úrnak köszönhetően mára megváltozott az életem. És higgyék el, ezek nem nagy szavak, ha bárki rám néz, hála istennek senki nem mondja meg rólam, hogy beteg lennék, és ezt tényleg csak Neki köszönhetem. Az első perctől kezdve azon munkálkodott milyen lehetőségekkel tudja javítani a betegségemet. Ő volt az, aki lelket öntött belém, minden követ megmozgatott azért, hogy a lehető legjobb kezeléseket kapjam és így tesz mind a mai napig. Minden pillanatban figyel rám. Mivel állandó "felügyeletet" igényel a betegségem sokszor járok hozzá és nekem nem gond, nem rossz érzés, ha mennem kell, sőt jó érzéssel tölt el. Annyi mindenben segít, segíti levenni a vállamról az összes olyan terhet amit csak tud, csak nehogy rosszabb legyen a betegségem. Ilyen pl. édesapámnál súlyos megbetegedést diagnosztizáltak és mondta, hogy abban és addig segít amiben csak tud, ugye mondanom se kell, hogy ez így is van. Ha lelkileg nem vagyok jól bármikor fordulhatok hozzá, akár szakmai-magánéleti problémáimmal, ha valami fáj, ha valamelyik ismerősömnek kellene segítség, szó nélkül segít. Minden kérdésemre kertelés nélkül válaszol, elmondja a realitásokat a betegségemmel kapcsolatban, nem beszél mellé. Elmondhatom, hogy más chron-betegekkel szemben, nekem hál istennek semmi bajom, persze szedem a gyógyszerem, de ennyi. És ezt nem érhettem volna el nélküle és biztos vagyok benne, ha nem ő lenne az orvosom a betegségem sem lenne ilyen jó "állapotban." Nekem is voltak rossz tapasztalataim és nem gondoltam volna, hogy lesz olyan orvos, akiben ennyire megbízhatok és tényleg ekkora elhivatottsággal végzi a munkáját. Ezért hálával tartozom a sorsnak azért, hogy a sok rossz mellett, kaptam egy védőangyalt az Ő személyében. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Minden ember betegségből való felépülése sikertörténet, de amikor egy kisgyermekről van szó talán dupla öröm a gyógyulás. A közelmúltban megtapasztaltuk a magyar egészségügy sötét és napos oldalát is, láttunk érdektelen és nemtörődöm orvosokat és láttunk olyan orvost és csapatát, akiknek elhivatottsága, embersége, küzdése méltán szólít elismerésre. A mi pontosabban másfél éves kisfiam története egy banális, hétköznapi náthával kezdődött. Egy lázgörcs és egy áthányt éjszaka után szombaton a gyerekorvosunk beutalt bennünket a Tűzoltó utcai klinikára, ekkor már kisfiam jobb szeme alatt egy ödéma keletkezett. Az itt történt eseményeket nem részletezném, elfogultságom mellőzne minden objektivitást, de anyaként ez érthető is tán. Elég legyen annyi, hogy 4 napot töltöttünk ott, már az első napunkon kiderült, hogy Kendének rostasejt gyulladása van, de antibiotikum adásán kívül nem történt semmi. Sem szemész nem látta gyermekem duzzadt és vörös szemét, sem röntgen/CT nem készült 4 napig, hogy vajh’ merre tart a gyulladást és vajh’ miért dülled ki gyermekem jobb szeme 1 centire! Napról napra egyre duzzadtabb és gyulladtabb lett. Orvos alig látta, hosszas könyörgések után jött be hol ez, hol az a szobánkba, félmondatok, fél megnyugtatások, vállrándítások közepette. A 3. nap éjszakáján már követeltem, hogy egy valamirevaló orvos nézze meg, de az éjszakás nővér válasza csupán annyi volt, hogy vannak a kórházban sokkal betegebb gyerekek is. Kedd reggelén aztán lementünk az ottani fül-orr-gégészetre, ahol a főorvos nyilván látta az addigra már csöppet sem palástolt dühünket és nyilván égbekiáltó volt a gyermekünk állapota is, így a 4. napon javasoltak egy CT-t immár a Heim Pál Kórházba és ő javasolta az áthelyeztetésünket is. Hogy erre a vizsgálatra miért kellett kedd délutánig várni? Hogy miért nem kérték ezt már szombaton, ha ismerték a betegséget? Miért nem tett senki semmit? Rejtély. Ekkor találkoztunk 4 nap után ELŐSZÖR az osztályvezető főorvossal is, aki még mindig nem értette, hogy miért akarunk innen elmenni, mert szerinte tökéletesen uralható lett volna a betegség az adott AB-vel is. Ő volt az az orvos, aki a fiatal orvos csapatára hagyatkozva kvázi látatlanban írta fel a terápiát. Nonsense. Ma sem kapok levegőt az ottani káosztól, nemtörődömségtől, fejetlenségtől. És itt jön a képbe az az orvos, akinek neve hallatán imára kulcsolom a kezem, akinek sohasem lehetek elég hálás, hogy megmentette a kisfiam életét és nem mellékesen a jobb szemét! A Heim Pál kórház fül-orr-gégészeti osztályán azonnal fogadtak bennünket, bejött a vizsgálóba Dr. Katona Gábor főorvos és miután ránézett Kendére közölte, hogy kritikus a helyzet és minden perc számít. Rögtön arról is biztosított, hogy még aznap megoperálja Kendét, addig nem megy haza. Gondolhatják azt a letaglózó érzést, amit akkor és ott éreztem ölemben az én kis csöppemmel. Pár órával korábban még vigyorogtak ránk a Tűzoltó utcában miszerint semmi komoly baja a gyermekemnek, itt pedig már küzdeni kell a gyermekünk szeméért/életéért (ekkor már az is félő volt, hogy a gyulladás nem érintette-e az agyat is..) Azonnal fogadott bennünket az ottani szemész is és ő is megerősítette, hogy sajnos vannak veszélyes kérdések, mert a gyulladás olyannyira elharapózott, hogy komoly veszélyben van Kende szeme világa. Ezután CT vizsgálat következett, ami megerősítette mind Katona főorvos úr mind a szemész gyanúját miszerint a gyulladás már komolyan érintette a szemet is és azonnal tolták a másfél éves kisfiamat a műtőbe, ekkor már rázott a sírás. A végtelennek tűnő 1 órás műtét után azonnal jött hozzánk a főorvos Úr és részletesen elmesélte, hogy mi történt a műtét során. Közölte, hogy 2 tályogot kellett eltávolítani a szemüregből és egyelőre nem tudjuk, hogy mennyire érintette a gyulladás a látóidegsejteket. Pokoli éjszaka volt, de látva Katona főorvosunk profizmusát, emberségét, nyugalmát, összeszedettségét és azt, hogy rögtön cselekedett - gyakorlatilag pillanatok alatt megszervezte az egész folyamatot a vizsgálattól a műtétig-, éreztük jók kezekben a fiúnk élete és állapota. Még ma is hihetetlen, ahogy 1 emberként állt mellettünk az egész osztály.10 napig voltunk a Heim Pál kórház fül-orr-gégészeti osztályán és minden túlzás nélkül állíthatom, hogy példaértékű volt az a hozzá(nk)állás, amit tapasztaltunk mind szakmailag mind emberileg. Naponta többször nézett be hozzánk drága főorvosunk, folyton egyeztetett az orvosokkal/nővérekkel, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindent kézben tartott… pontosan tudta, hogy mi van velünk, pedig folyamatos volt a teltház az osztályon. Eközben bennünket is folyamatosan tájékoztatott, körültekintően magyarázott el mindent. Folyamatosan merültek fel kritikus kérdések, de köszönhetően a mi Megmentőnknek és csapatának jól végződött a történet. Happy End, mert Kende él, lélegzik, kacag és LÁT! Hosszú az út a teljes felépülésig, de ígéretes kilátásokkal vesszük az akadályokat. Csodálatos kezdeményezésnek tartom ezt a díjat, mert így lehetőség nyílik megmutatni azokat az orvosokat, akik valóban hivatásnak és nem szakmának tekintik az orvosi pályát. Én Dr. Katona Gábor kandidátust szerettem volna megmutatni és ezúton is köszönni Neki, hogy éppen akkor éppen ott volt nekünk és velünk. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| 74 éves érszűkületes cukorbeteg vagyok. Négy éve a Megyei Kórház sebészetére kerültem, bal láb kettes ujj és a lábfejem fájdalmai miatt. Dr. Németh Lajos sebész adjunktus azt mondta, hogy csak az újamat kell levenni, a lábfej fájdalmam a gyulladástól van, erre gyógyszert is kaptam. Ultrahanggal megvizsgált, és az új felett a lábfejen jó vérkeringést talált. A nagyviziten azt mondták az orvosok, hogy az egész lábfejemet le kell amputálni, de én a Németh doktor véleményét fogadtam el, mert Ő alaposan megvizsgált. Végül is nem egyeztem bele a lábfej amputációba, csak a beteg ujj eltávolításába. A műtét után sebem meggyógyult, lábfejfájdalmam megszűnt. Köszönöm a doktor úrnak, hogy megmentett a felesleges amputációtól. El sem tudtam volna képzelni, a 100 kg feletti testsulyommal láb nélkül, hogy viseltem volna az élet hétköznapjait, az ágyhoz kötöttség az életem végét jelentette volna. A doktor úr rendszeresen érdeklődött, sőt még személyesen is meglátogatott, így sok erőt kaptam a további gyógyulásomhoz. Azóta is panaszmentes vagyok, jól tudok járni, ennek már több mint négy éve. Közvetlensége, barátságos szavai, bíztatása fél gyógyulás volt számomra. Úgy érzem az Astellas Díjat Ő megérdemelné! |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Én, mint nyugdíjas örökzöldeket termesztettem, Ő pedig rajongója az örökzöldeknek. Egy alkalommal betért hozzám, mint vásárló. Gyakran szoktunk találkozni mivel nyaralója a szomszéd községben van. Legelőször, mint kiváló sebészt ismertem meg, mint aki a modern sebész technikát alkalmazza. Nekem pedig éppen sérv műtétre volt szükségem. Ő egyben felajánlotta segítségét, hogy lézeres műtéttel megoldja a műtétet. Elfogadtam a segítségét, így a pár napos korház helyett egy óra alatt megcsinálta a műtőjében és jöhettem is haza. De nem csak sebészként kiváló, ha nem általános orvosként is remek. Féléve nyak merevedésem volt amit itt több orvos próbált kezelni sikertelenül. Amikor megmutattam a Főorvos Úrnak Ő egyben megállapította problémát és 2-3 injekcióval rendbe hozta az óta sem jött elő. Nem tudok rá szavakat találni, ahogy gyógyításaival segít, és utána is érdeklődik a gyógyulási folyamatról. Ha itt van nálunk, akkor is állandóan keresik telefonon és ezt Ő természetesnek veszi, hogy a betegei keresik, s ez a kapcsolat, ami Ő közötte és betege között van fél gyógyulással felér. Beszélgetéseinknél érződik rajta, hogy mindig első a beteg, és a vele tartott jó kapcsolat. Ha valaki megérdemli az Astellas díjat, akkor Ő igazán megérdemli. Nagyon kívánom neki, hogy továbbra is így viszonyuljon a betegeihez, mert azok egész életükben emlegetni fogják és hálásak lesznek Neki. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Hála az Alapítványnak, hogy végre teret kap az igazi orvosi hivatás megbecsülése és elismerése. Én úgy gondolom, hogy vannak olyan szakmák, amelyeket csak elhivatottsággal lehet jól és eredményesen végezni. Az első helyre az orvosi hivatást tenném, ezt a „szakmát” csak kizárólag olyan embereknek szabadna választani, akik egyben, a szakma megszállottjai tudnak lenni. Hisz a legnagyobb érték és kincs az egészségünk átvitt értelemben az „ÉLETÜNK” van a kezükben. Történetem lehet, hogy sokak szemében semmiség, számomra sok félelmet és aggodalmat okozott, a combomon egy megváltozott állapotot mutató anyajegy. Mindaddig volt csak a félelmem, aggodalmam, amíg rá nem találtam egy hivatás tudattal rendelkező igazi orvosra, Dr. Németh Lajos sebész adjunktus személyében Szekszárdon. Nem volt nehéz Őrá rátalálni, hisz hála a Jóistennek, nekünk, betegeknek az örömére, már híre ment az ország majdnem minden területére, a jó híre az országhatáron túlra is eljutott. Egy társaságban beszélgetés folytán elpanaszoltam a problémámat, s egyből az Ő neve került szóba, „mondták miért vagy elkeseredve? - hisz tudunk neked ajánlani egy szuper dokit, Ők már megbizonyosodtak a szakmai és emberi nagyságáról. A döntésemet meghoztam, ha még 250 km távolságra is kell eljutnom, gondoltam, akkor is elmegyek, mert meg szeretnék gyógyulni. Míg várakoztam a bejutásra, volt időm beszélgetni a betegtársaimmal, s némelyik megdöbbentő dolgokat mesélt. Az egyik elmondta, hogy már a poklok – poklát végigjárta a gyógyulás érdekében, sajnos eredménytelenül, – kizárólag, most már csak a Németh doktorba bízik, hogy Ő az, aki tud segíteni. A hölgy, aki mellettem ült az édesanyja lábának a történetét mesélte: – az édesanyja zokogva felhívta telefonon, hogy a kórházban közölték vele, nincs semmi más gyógymód a lábára, csak az amputáció. – már elő is jegyezték. Mondta az édesanyjának erről szó, sem lehet, most azonnal felkeressük a Németh doktort, akiről mindenki csak jót mond. A doktor a vizsgálatokat követően elkezdte a kezeléseket, – melynek eredményeképpen az amputáció elmaradt - hála a Németh doktornak. A beszélgetésünk közepette egy édesanya érkezett vidám kisgyermekével, – mint kiderült, beszámolni jöttek a „doktor bácsinak” a teljes gyógyulásukról. A sok-sok kellemetlen fájdalom, probléma már a múlté. A kisgyermek kálváriája, – öt alkalommal operálták a körmét, sajnos mindig eredménytelenül. Az édesanyja már fűnek-fának panaszkodott, hogy nem tudja, hogy hova és kihez forduljon a problémával. Egy ismerős ajánlotta az adjunktus urat, mivel pár évvel ezelőtt Ő is hasonló fájdalmas problémával küzdött. A doktor úr által bevezetett és elvégzett beavatkozás a végleges gyógyulást jelentette a számára. A kisfiú is már ugyanezekkel a tapasztalatokkal lett gazdagabb. A kisfiú történetét hallgatva megszólal egy hölgy, aki a következőt mondja, „én aztán tudom, hogy mit érzett a fiú. Évekkel ezelőtt több klinikát is végigjártam a benőtt körmöm miatt, ami nem kevés pénzzel párosult, a cipő költségeimről nem is beszélve, eredmény nélkül sok szenvedéssel. A gyógyulást én is a Németh doktornak köszönhetem. Az esetet követően minden esetben kikérem a doktor úr véleményét.” Az úr, aki magabiztosan érkezik, csatlakozik a beszélgetésünkhöz, Ő a felesége történetét meséli, jó pár helyen megfordultak, ennek ellenére nem találták a felesége betegségének az okát, rengeteg kezelést kapott, de már a végén járni sem tudott. A fájdalmai szinte elviselhetetlenek voltak. Ők szintén hallottak a doktorról s gondolták, felkeresik. A vizsgálatot követően, a doktor úr megállapította a diagnózist, s megfelelő kezelést adott, a felesége fájdalom- és panasz mentessé vált és ismét járni tud. A panaszai azóta sem tértek vissza. Volt ott olyan is, akit előjegyeztek műtétre a kórházba, de időközben, hallott a doktor úrról, s gondolta mégis csak neki is elmondja a problémáját. A doktor úr más diagnózist állapított meg, így műtét nélkül teljes felgyógyulással éli az életét. Most egy más betegség miatt kereste fel a doktort, de a tapasztalatai alapján fel sem merült benne a kérdés, hogy ismét nem itt kapja meg a megalapozott legjobb diagnózist, és egyben a gyógyulást is. És még sorolhatnám a sok ritka esetek történetét, amelyek elhangzottak a várakozásunk alatt de, bízok benne, hogy sok emberhez eljut ismét az ASTELLAS díj híre, és így el tudják mondani tapasztalataikat, történeteiket, és a betegeiért mindent elkövető orvos megkapja a méltó elismerést az ASTELLAS díjat. Amikor felkerestem a problémámmal az adjunktus urat, egy mosolygós megnyugtató szempár üdvözölt, – s ekkor a félelmet és aggodalmat felváltotta bennem a bizalom, a biztonság és a nyugalom. Mélységesen meglepett a doktor úr kisugárzása, ami nem más, mint a fáradhatatlan a betegeiért mindent elkövető, tettvággyal, a szakma iránti szeretettel és tisztelettel rendelkező megszállott orvosé. A béke a nyugalom és a szeretet, tölti be az egész teret körülötte. Ilyet a több mint ötven évem alatt nem volt szerencsém megtapasztalni. A beavatkozást megelőzően mindent részleteiben elmondott, s ami számomra új és szembetűnő volt, amit szintén eddig nem tapasztaltam, orvos-beteg kapcsolatában, hogy valaki minden betegével egyformán, részletesen beszélgessen, az egész embert figyelje, ok, okozati összefüggéseket keressen a betegeit, megnyugtassa, és természetesen meggyógyítsa. A tapasztalatom, és a betegtársaim elmondása alapján az, – Ő az a megszállott orvos, akit bármikor bárki megkereshet, ha szükséges Ő megy a betegeihez, és mindent elkövet annak érdekében, hogy betegeivel a gyógyulás célállomására érkezzen. Véleményem szerint a diagnosztizáló képessége páratlan és tökéletes. A fő eszköze nem a tünetmentesítés, hanem a betegség meggyógyítása. Szerintem ez az igazi orvoslás. Újra az egészségesek táborához tartozom, ha bármi problémám adódik minden esetben, kikérem adjunktus úr véleményét, javaslatát. Nem tudok elég hálás lenni a Jóistennek, hogy sikerült megtalálnom a Németh doktort. Ha most azt kérdeznék tőlem, mi lenne a kívánságom, a következő: – mindenki találjon egy Németh doktort, és így mindnyájan gyógyultan és boldogan tudnánk élni. Soraimmal csak érzékeltetni lehet, de teljes egészében bemutatni nem tudom a BETEGEIÉRT MINDENT ELKÖVETŐ MEGSZÁLOTT IGAZI ORVOST Dr. Németh Lajos sebész adjunktus személyében. Az ASTELLAS DÍJ-ra én Dr. NÉMETH LAJOS sebész adjunktus urat javaslom! |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| Saját lábon járok mégis megmenekültem a comb amputációtól. Ez az örömteli érzés teszi boldogabbá napjaimat közel kettő éve. Érszűkületes panaszokkal a korház érsebészetére kerültem, ahol azt a szomorú tényt közölték velem, hogy a beteg lábamat comb magasságban le kell vágni, még érfestést sem érdemes csinálni, és akkor jöjjek vissza, ha beleegyezek az amputációba. Menni már alig tudtam egyik lábujjam már fekete volt, alig aludtam valamit a fájdalomtól. Egy barátom adta meg a Dr. Németh Lajos sebész adjunktus címét, akiről nagyon sok jót hallottunk a feleségemmel. Elvittek a doktor úrhoz, aki sokáig vizsgált, az ultrahangos vizsgálat után azt mondta, hogy a lábam valószínűleg menthető lesz, de az elhalt ujjat nem lehet megmenteni. A doktor úr egy másik korházba küldött el ahol az érfestést elvégezték. A CT-t a doktor úr megnézte és azt mondta, nem kell a comb amputáció. A beteg új amputációt elvégezte, amely után a panaszaim rohamosan csökkentek, a lábszár fájdalmaim is teljesen megszűntek. Sebem jól gyógyult, fájdalommentesen járok ismét. Boldog vagyok, hogy megmenekültem a comb amputációtól, amelyet a doktor úr már az első vizsgálat alkalmával megmondott, hitet és reményt adott nekem. Köszönöm, a kedvességét bíztatását, emberségét és főleg, hogy megmentette a lábamat, úgy érzem, hogy szinte az életemet is. Én ezt a díjat Neki javasolnám és sok ilyen orvost kívánok az egészségügynek. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
| A Tolnai Népújságból értesültem a meghirdetett Astellas díjról. Örültem annak, hogy ily módon tudok legalább köszönetet mondani egy olyan orvosnak, aki emberségből olyan jót tett velem, amely, úgy érzem nagyon ritka manapság az egészségügyben. Én egy szekszárdi rokkantnyugdíjas özvegyasszony vagyok, visszérbetegségem miatt telefonon kerestem meg azt az érsebészt, aki egynapos sebészet keretében végez ilyen műtétet. Érdeklődtem a műtéttel kapcsolatos teendőkről, de a beszélgetés során kiderült, hogy a műtétet megelőző vizsgálat 10000 Ft-ba, a műtét pedig 70000 Ft-ba került volna számomra. Így nem tudtam volna vállalni a műtétet. Én azt gondoltam, hogy ingyenes az egynapos sebészet. Ezután felkerestem Dr. Németh Lajos sebész adjunktus urat a magánműtőjében Szekszárdon, aki megvizsgált és előjegyzett a visszérműtétre, aki olyan technikával operál, hogy rögtön a műtét után haza lehet menni. Anyagi körülményeimet is elmondtam a doktor úrnak. A vizsgálatért nem kért semmit. A megbeszélt időpontban a doktor úr a műtétet elvégezte. A műtét után megkérdeztem tőle, hogy mivel tartozom, ő azt mondta, hogy tudja, hogy milyen szegény vagyok és ő úgy döntött már az előjegyzéskor, hogy nem fogad el semmit, Boldog karácsonyt kívánt, családomnak, unokámnak vegyek ajándékot a műtét árán. A könnyeim kijöttek. Azóta meggyógyultam, a varratot kivette a doktor úr a kontroll vizsgálaton. Köszönöm neki a jó műtétet és azt a szavakkal talán ki sem fejezhető emberséget, amit tőle kaptam. Köszönöm azt, hogy nem csak a betegséget, hanem az egész embert látta az orvos-beteg kapcsolatban. Én úgy érzem, hogy ezt a díjat Dr. Németh Lajos sebész adjunktus igazán megérdemelné. Én a díjra Őt javaslom. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Az én történetem talán egy kicsit banális.
Nem szerepel benne bravúros életmentés, csodálatos gyógyulás, meddőnek tartott nőtől szülés stb. Mondhatnám, hogy Ő nem ment életeket, nem végez súlyos műtéteket, én mégis azt gondolom, hogy nélküle elképzelhetetlen az életem - életünk.
Tudom azt is, hogy nem csak én érzek így, hanem mindazon szerencsések, akiknél Ő, Dr. Novák Ágota a Gyermekorvos.
Általában olyanokat díjaznak, akik a lehetetlenből képesek visszahozni betegeket és egy kicsit feledésbe merülnek mindazok, akik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy egészséges felnőtté váljanak a pici babák - akik még csak elmondani se tudják mi bajuk van - és a cseperedő gyermekek. Szerintem feltétlenül díjat érdemel Ő is!
Tudják, amikor még az első babám (Ádám) a pocakomban volt és doktort kerestem neki, így képzeltem el: mobilon is elérhető, hétvégén is hívható, elsőként inkább a homeopátiás szerekhez nyúl – és lám; sikerült. Azt hittem ilyen nincs is.
Csak a saját történetemből tudom előadni, hogy ha nincs a Doktornő, akkor a két gyermekemnek nem tudtam volna anyatejet adni. Tudni kell rólam, hogy 3 vetélés után sikerült végre kisbabát a világra hoznom. Így elképzelhetik, hogy pszichológiailag is volt velem dolga bőven. Bámulatos türelemmel, hihetetlen erővel, szakértelemmel kezelte ezt a – szerintem – nehéz helyzetet.
Ő volt az, aki átsegített a szoptatás kezdeti nehézségein. Sajnos a klinikán hiába próbáltam segítséget kérni. Nagyon magam alatt voltam, hiszen manapság a csapból is az folyik, hogy anyatejjel kell táplálni a babákat. A Doktornő viszont azonnal megnyugtatott. Az első találkozásunk alkalmával jóval több, mint egy órát szánt rám és végül az ő tanácsait követve mégiscsak sikerült a szoptatás.
Csak egy picinyke jelenet, ami talán valamennyire érzékeltetni tudja a Novák Doktornő jelentőségét. Telefonon beszéltem vele Ádám első lázas állapotánál, annyira izgatott voltam, hogy azt se tudtam fiú vagyok vagy lány. Ő volt, aki teljes nyugalommal, türelemmel beszélt velem, higgadtan mondta, hogy ne idegeskedjek: „ott kell lennie annak a lázcsillapító kúpnak a hűtőben, fent szokták tartani a hűtőajtóban”. Persze úgy is volt.
Másik, picinyem Barni, nagyon hasfájós volt csecsemő korában. Megesett, hogy péntek éjjel 11-kor még beszéltünk telefonon a Doktornővel, majd úgy búcsúzott el: „ha ez meg az megvan, hívjon még nyugodtan”.
Hosszasan sorolhatnám mindazt, amivel könnyebbé teszi az életünket és biztonságban érezzük magunkat. Csak felsorolás-szerűen, a teljesség igénye nélkül szeretném elmondani, hogy például az teljesen természetes Nála, hogy ha valamit fel kell írnia és ezt csak telefonon beszéljük meg, akkor azt ígéri - és be is tartja, hogy úgyis errefelé jön, majd bedobja a postaládánkba. Az is nagyon fontos és megnyugtató számomra, hogy mennyire összhangban dolgozik a védőnőnkkel. Ha a rendelőből jön hozzánk, előtte mindig benéz a védőnőhöz és megkérdi van-e valami a Karakas csapattal. Mindent tud rólunk, semmit el nem felejt.
Gyakorlatilag mindig elérhető telefonon, ha szabadságra megy, előre bejelenti és gondoskodik róla, kihez fordulhatunk az idő alatt.
Remélem érzékeltetni tudtam, mennyire fontos az életünkben a Doktornő, mennyire nagyszerűen végzi a hivatását. Biztos vagyok benne, hogy hasonlóan gondolkodnak mindazok, akikhez jár – néhányukról, akiket ismerek, ezt konkrétan is tudom.
Szerintem nagyon megérdemli az elismerést.
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
A professzorasszonyhoz hasonlóan emberséges, lelkiismeretes orvossal még nem találkoztam, bár sok, a szakmájának élő, elhivatott, jó orvossal kerültem már kapcsolatba - beteg hozzátartozóim révén. Szakmai tudásáról annyit, hogy megmentette a volt élettársam életét, megkönnyítette és bearanyozta édesanyám utolsó éveit.
Volt férjemről lemondott már egy másik orvos, hiszen ezzel a fajta rákkal nem sokáig szoktak élni a betegek. Ez a bizonyos, széleskörű elismertségnek örvendő orvos, nem csak hogy szakmailag nem tudott segíteni, hanem etikátlanul és embertelenül viselkedett a betegeivel. Amikor megkérdezésünk nélkül lemondott mindenféle további kezelésről, felkerestük Dr. Sréter Lídia és Dr. Engloner László professzorokat a II. Belgyógyászati Klinikán. Ők meggyógyították a volt élettársamat! De itt nem csak egy csodával határos gyógyulásról van szó, amelyért persze nagyon hálásak vagyunk e két csodálatos orvosnak.
Ahogy a Nagy Könyvben meg van írva, úgy ápolja betegei –akár gyógyíthatatlan betegei- lelkét is a professzorasszony. Annyi beteget vállal, amennyit teljes lelkiismerettel el tud látni, igaz, hajnaltól késő estig dolgozik. Nem mond le a reménytelen esetekről sem! Sosem felejtem el milyen szomorú volt, amikor fel kellett adnia a küzdelmet, mert már mi-a hozzátartozók-, lemondtunk haldokló édesanyámról.
Szegény édesanyámat már áttétekkel vittük Hozzá, de az Ő életét is meg tudta hosszabbítani két jó életminőségű évvel. Volt élettársam és anyukám is úgy tekintettek Rá, mint az Istenre. Amikor édesanyámat még utoljára visszahozta közénk haldoklásából, az a morfiumtól kábultan, boldogságban úszva mesélte nekünk hagymázos álmait, hogy a professzorasszony éjszaka is vigyáz rá, befekszik a szomszédos ágyba.
Egy jellemző történet a professzorasszonyról: hétfő reggel, édesanyám-akibe már csak hálni járt a lélek-, üldögél, mellette az utazótáska, várja apámat, aki ügyeket intéz, hogy majd elfoglalhassa a kórházi ágyát a szokásos egy heti kezeléshez. Ekkor Professzorasszony megjelenik, szó nélkül fölkapja a táskát, karon fogja és bekíséri anyukámat a kórterembe.
Kérdem én: hány orvosnak jutna ez eszébe a mai világban, amikor sok orvos még csak nem is köszön a betegeinek?! (Ahogy az sem kis dolog manapság, hogy Őt bármikor elérik a betegei a mobilján is!)
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Egy olyan orvost szeretnék az Év Orvosa díjra javasolni, aki a csodával határos módon - egy árokban térdelve, a pillanat törtrésze alatt - megmentette az életemet. Köszönhetem ezt Dr. Szarvas József emberségének, szakmai tudásának, odaadó, veszélyt nem, de a helyzetet azonnal felismerő, azt kell, mondjam, bátor közbeavatkozásának. Ha az emberek meglátnak egy árokba borult motorost, ma már nem biztos, hogy azonnal megállnak. Dr. Szarvas József abban a pillanatban fékezett le mellettem, ahogy felborultam. Kiugrott a kocsiból, hozzám hajolt és hörögve még annyit tudtam mondani, hogy darázs… allergia… a beszédhez több levegőm már nem volt…
Hogy ez után mi történt, csak elmesélésből tudom. S abból a sok újságcikkből, amit írtak az esetről…
A Doktor úrnál nem volt semmilyen más eszköz – érettségi találkozóra mentek – csak az a kertészeti kés, amivel ágakat szokott vágni… Ezzel végzett gégemetszést rajtam. Egy golyóstoll csövén át, amit felesége szerzett egy leintett autóstól, jó negyedórán át lélegeztetett, egészen addig, míg a mentő megérkezett.
Még a mentőben is a toll teste volt a rés, amin át segítettek a lélegeztető készülékkel.
Így maradtam életben.
Sok cikk született az esetről. Talán nem követek el szabálytalanságot, ha az egyiket, a Nők Lapja 2009. október 7-iki, 41. számából ide mellékelem.
Ebből talán szakavatottabb leírást kapnak.
Ha elolvassák, elképzelhetik, milyen érzés volt egy országúti gégemetszés után pár nappal koccintani azzal az emberrel, aki egy kertész szerszámmal „elvágta a nyakamat”, ha nem ezt teszi, ott helyben megfulladtam volna.
A darázs ugyanis, aki motorozás közben ott az érdi lejtőn megszúrt, nem tudhatta, hogy súlyos allergiás rohamot vált ki nálam a csípése.
Dr. Szarvas József mellett ott volt a felesége, az ő asszisztálása is elengedhetetlen volt, ahhoz, hogy életben maradjak.
Családommal egyetemben mindkettőjüknek hálásak vagyunk. Az ember életet csak egyszer kap. Hogyan köszönheti meg, hogy ezt az egyszeri életet, valaki visszaszerezte a számára…?
Mellékelem a cikket a Nők Lapjából:
Az orvos, a bicska, a golyóstoll meg a Jóisten
Hálás vagyok, hogy ott lehettem, mondja Szarvas doktor
Akkor már a fél ország hallott az esetről. Jómagam semmiről nem tudtam, amikor felhívott egy mély hangú férfi: „Maga orvosokról ír, hát keresse meg a bicskás doktort! Ő lesz az én orvosom… A motorosnak az életét, nekem az emberekbe vetett hitemet adta vissza…!”
Egyszer, ha majd mesét írok erről a történetről, annak ugyanez lesz a címe: Az orvos, a bicska, a golyóstoll meg a Jóisten. Mert valóban mesébe illő, ami történt. Azt mondjuk az ilyesmire, hogy csoda számba megy. De mi a csoda? Addig eljutunk, hogy valami emberfeletti. Hogy hétköznapi ésszel megfejthetetlen. De hogy hol íródnak az ilyen történetek, hol kezdődnek el… A válasz talán a hitben gyökerezik.
Az újságok szalagcímei mindenesetre nem filozofálnak:
A szerencséje mentette meg!
A férfi a sors kegyeltje!
Mázlija volt!
Doktor Szarvas József sebészorvos csak ennyit mond, azt is halkan mondja:
– Tőzsér Sándornak még dolga van itt a földön. Odaföntről ez az üzenet érkezett… Ebben a történetben számomra ez a legnyilvánvalóbb.
Hogy mi is történt? Talán van, aki nem hallott róla…
„Apád most szúrt nyakon egy embert...”
Pest után az érdi lejtő egy helyen nagy ívben kanyarodik. Ebben a kanyarban nincs három hete, hogy egy férfi tehetetlenül lefordult robogójával az árokba. Szinte abban a pillanatban, mintha valaki rendelte volna, ért oda egy személykocsi, kiugrott belőle egy férfi meg egy nő. A szerencsétlenül járt motoroshoz siettek…
A fulladással küszködő ember nagy nehezen kipréselt néhány szót.
– Darázs csípett meg… allergia…
A torka veszedelmesen szűkült.
A férfi, aki ott térdel fölötte baleseti sebész. Osztálytalálkozóra megy, egy fogóval kombinált bicskán kívül semmi eszköz nincs nála. Fogorvos felesége dermedten figyeli, ahogy megmetszi a nyakon a bőrt és a kertészkedésre alkalmas bicskával gégemetszést végez. Ebben a pillanatban csöng a telefonja. Az asszony beleszól:
– Apád most szúrt nyakon az árokban egy embert… Majd hívlak...
„Népmesei hős lettem...”
Pár nappal a történtek után vagyunk. A beteget diszkrét kötéssel a nyakán, már hazaengedték.
– Nem félt, hogy baj lehet? Fertőzés, műhiba, bármi…
Székesfehérváron, az otthonában kérdezem Szarvas doktort, itthon van a családja, felesége, gyerekei. Amúgy ők mondták, olyan nagyon nem lepődtek meg, az édesapjukkal mindig történik valami…
– Ilyesmitől nem féltem, de volt egy töredék másodperc, amikor arra gondoltam, ne várjak-e. De a fulladás nem játék. Meg kellett szúrni, hogy levegőt kapjon.
– Hogy jutott eszébe a golyóstoll…?
– Nem volt mese, lélegeztetni kellett. A kreativitás ebben a szakmában is átszövi a döntéseket. Ha a gondolat jó, a végrehajtáshoz utat kell engedni némi vagányságnak, vakmerőségnek, talán kalandorságnak is. Először a saját tollammal próbálkoztam, rövid volt, Zsuzsi, a feleségem nagyon gyakorlatias, leintett valakit, zsákmányolt egy golyóstollat, a körömcipője sarkával törte el a henger végét, hogy lyukas legyen. Ezt tettem a nyílásba, ezen át fújtam a tüdőbe a levegőt, jó tizenöt percig. Amikor megjött a mentő, még a kocsiban is a toll testén át dugták le a lélegeztető tubust. Úgy látszik, bevált…
Nevetünk.
– Mindig ilyen végtelenül nyugodt?
Zsuzsa erősen bólogat és történeteket sorol. Hihetetlen műtéteket, lehetetlen helyzetből visszahozott betegeket, megmentett kezeket, lábakat… és családi pillanatokat.
– Az első gyerekünk pár hónapos volt, amikor hátulról belénk jött egy kocsi. A Trabantunkból csak a teteje és az oldala maradt meg. A kislányunkra ráborult minden, úgy kellett kibányászni. Én üvöltöztem a sofőrrel, a férjem nem szólt egy szót sem. Kiszedte Zsuzsit, fölrakta a megmaradt tetőre, kipelenkázta, megnézte minden porcikáját, ép-e. Ép volt.
– Sokan megkeresték?
– Rengetegen. Népmesei hősnek érzem néha magam… Talán azért örülnek ennek a történetnek annyian, mert ebben a mai medicinában, ahol minden agyon van biztosítva, ahol a papírmunkában olykor elvész az ember, ahol hiába ügyes és talpraesett az orvos, egyre inkább gúzsba van kötve, a kockázatvállaló képességet kiöli mindenkiből a túlszabályozás, egyszer csak lett egy helyzet, ahol visszajött az az orvos, aki régen volt… De aki tehetetlen lett volna, ha nem érkezik jókor, jó időben, s ha nem tudja meg azonnal, hogy darázscsípés lehet a baj… Ennyi körülmény túl sok lenne véletlennek…
„A kedvencét főztem aznap…”
Tőzsér Sándor budafoki szódást azon a napon a kedvenc étele, körömpörkölt várta ebédre. De hiába. A felesége, Erzsike halálra váltan a rendőröktől értesült a balesetről. Most már nyugodtan emlékszik vissza.
– Már egyszer történt vele hasonló szerencsétlenség, de az kisebb fokú volt. Akkor buszt vezetett, érdekes, akkor meg egy vendéglőben találtak egy orvost, aki kalcium injekcióval segített rajta… Gondolhatja, milyen hálás vagyok most a Szarvas doktor úrnak… nem nagyon tudom szavakkal kifejezni… Ha nincs ott, ha csak kicsit is később ér oda…
xxxx
Amikor az első hír megjelent az Origon, ilyen reagálásokat is lehetett olvasni: „Szép, szép… Kár, hogy kacsa...”
Egy másik hitetlen ezt írta: „Na, jó, ilyet esetleg a Ross doki a Vészhelyzetben… Bicskával az árokparton… Ne szórakozzanak…!”
Elszoktunk a csodáktól. Tapintható valóságot akarunk. Milyen gyönyörű, hogy ez a tapintható valóság ott az érdi kanyarban most igazi, megtörtént csoda volt.
Dolga volt benne mindenkinek. A motorosnak, a darázsnak, az autósoknak, akik megálltak… De legfőképpen a doktornak, hogy éppen őt vezényelték a hetvenegyes útra. Szarvas József doktort, a biztos kezével, a furfangos eszével, az alázatos, tiszta szívével… Valaki tudta, hogy vele nem vall kudarcot, s Tőzsér Sándor töltögetheti a szódásüvegeket Budafokon a világ végezetéig…
Schäffer Erzsébet
|
|
|
|
|
Ossza meg...
|
A történetem ez év márciusában kezdődött
A győri Petz A. Megyei kórház hematológiai osztályára kerültem kivizsgálásra.
A kezelőorvosom bár fiatal, több éves tapasztalattal a háta mögött
T-sejtes Lymphomára gyanakodott. Biztatott, hogy talán nem olyan súlyos, de majd a szövettani eredmények megmutatják.
Sajnos hamar beigazolódott a súlyosabbik változat.
Az orvosom mindezt tapintatosan közölte velem, ezt egy meghitt beszélgetés formájában tette. Azonnal átláttam a helyzetemet, fél év kemoterápia, aztán majd az eredményektől függ, a további kezelés.
Természetesen, mint mindenki más, én is elkeseredtem, de a legnagyobb támaszom a családomon kívül az orvosom volt.
Sok-sok kérdés merült fel időközben, de soha nem hagyott cserben.
Emberként bánt velem még akkor is, mikor vádaskodtam, vigasztalt, bátorított.
A rendszeres viziteken kívül, minden nap meglátogatott, még hétvégén is, pedig nem volt ügyeletes.
Olyan beavatkozásokat, amit hivatalból nem neki kellett volna elvégezni, ragaszkodásom miatt kérésemre szívesen elvállalta.
Júniusban kiderült, hogy a kezelésekre csak részben reagálok jól, ezért azt ajánlotta, pályázzuk meg az őssejt transzplantációt. Minden szükséges vizsgálatot elvégez, elindítja, ha hozzá járulok. Most is, mint minden esetben elmondta őszintén a lehetőségeket, azt is mi vár rám. Így aztán vállaltam.
Augusztusban megtörtént az őssejt gyűjtés, nagyon rossz állapotban voltam.
Váratlanul látogatóm érkezett. Meglátogatott Budapesten, és én rögtön másképp láttam a világot. A megjelenésével újra erőre kaptam.
Sokszor mondta, az orvos nem a mosolyával gyógyít. Erre én azt válaszoltam, hogy sokszor többet ér, mint a gyógyszer.
A bizalmam vele szemben még jobban megerősödött.
Szeptember 21-én megtörtént az őssejt beültetés. Újabb 4 hetes Budapesti tartózkodásom alatt megint felkeresett, hogy erőt adjon.
Most már itthon erősödöm, de a kezemet most sem engedte el. Kontrollra hozzá megyek, neki elmondhatok bátran mindent, minden kérdésemre választ kapok.
Az eddigi eredmények biztatóak, de ha nem így lenne, sem rajta múlt volna.
Ha valaki megérdemli ezt a díjat, szaktudása és embersége miatt,
Ő mindenképp, hisz a hosszú időszak alatt ember tudott maradni, és nem a pénz motiválta.
Az emberségén kívül kiemelném, hogy kihívásnak tart minden betegséget, és az eredményességért mindent meg is tesz.
Több olyan beteggel találkoztam, aki szintén hasonló problémákkal küzd, vagy küzdött, velük ugyan ilyen emberséggel és szakmai hozzáértéssel bánt. |
|
|
|
|
Ossza meg...
|
Én nemrég szereztem tudomást erről a díjazási lehetőségről. Az elmúlt évben történtek átnyúltak ez évre is, ezért úgy gondolom, nem idejétmúlt a történetem, mert a Zemanek doktor úr az életemet mentette meg! Az én történetem kezdete 2008 novemberére nyúlik vissza. 51 éves vagyok. Életem során 9 évesen appendicitis miatt operáltak, majd 1984-től 2006-ig még 5 hasi műtétem volt nőgyógyászati okok miatt, minden alkalommal nőgyógyászati osztályon. Ezek után már - a rengeteg hasi összenövés miatt - igencsak aggodalom töltött el, amikor kiderült, hogy újabb nőgyógy.műtét vár rám 2008. november 2-án. Mindent részletesen megbeszéltem a nőgyógyászommal. Kifejezetten ragaszkodtam hozzá, hogy a műtét kezdetétől legyen jelen sebész, mert nagyon féltem. (így még soha, - női megérzés? ) Ezért került sor arra, hogy külön időpontot egyeztettünk a Zemanek doktor úrral is, hogy esetleges komplikáció esetén "kéznél legyen" és beavatkozzon, ha szükséges.
Így már nyugodtabban vártam a műtétet, mert nagyon bíztam benne. Első személyes találkozásunkkor is mély benyomást tett rám együttérzésével, nyugtató szavaival, és ígérte, hogy bármikor hívják a műtőbe, Ő készen áll, és ott lesz, és mindent meg fog tenni. Semmi kétségem nem volt. A nőgyógyászati műtőben viszont úgy döntöttek, hogy nincs szükség sebészre, megoldják a problémát nélküle is. A műtét után különösebb panaszom nem volt. 8.napra tervezték a varratszedést és mehetek haza, - gondoltam én. Aznap reggel azonban labor eltéréseim gyulladásra utaltak, magas We, ill. CRP. értékek, láz. Az operáló orvos - külföldi utazása előtt - a varratokat kiszedte ugyan 2 kivételével, mert már akkor észlelhető volt valami hasfali gyulladásos eltérés. Néhány óra elteltével görcsös jellegű hasi panaszaim lettek, bűzös, gennyes váladék távozott a hasból a hasfalon kívülre, a bélgázzal együtt. Miután jeleztem a problémát az illetékeseknek, azonnal sebészeti konzíliumot hívtak. Ekkor mondtam először, hogy VAN ISTEN! - mert ki volt az ügyeletes sebész a kórházban akkor éjjel, nem más, mint a Dr. Zemanek Péter. A leleteket átnézve és engem meglátva kissé meglepődött, hiszen úgy gondolta, hogy már rég túl vagyok a nőgyógy.műtéten, semmi gond nem volt, ezért nem hívták Őt, pedig ragaszkodtam hozzá. Megvizsgált és közölte, hogy azonnali sebészi beavatkozásra van szükség, mivel vékonybél-sipoly keletkezett, ami hashártyagyulladást is okozott. Tehát november 12-én éjjel sor került a 8. hasi - immár életmentő - műtétemre. Akkor már minden mindegy volt nekem, csak arra kértem, hogy ha lehet, mentse meg az életemet. Nem féltem, hiszen Ő ott volt mellettem, csak nem akartam még meghalni. Tudtam, hogy nagy a baj, én is ugyanabban a kórházban dolgozom, - igaz, csak orvos írnok vagyok, de sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam már. Nagyon bátor tett volt részéről, hogy abban az állapotban felvállalja a műtétemet, de valamit cselekedni kellett, és Ő bízott önmagában, engem meg a remény éltetett, hogy jó kezekben vagyok, nem mehetek el még, csak úgy, meg ilyenek... Mi lesz a családommal, unokám van, akit imádok... A műtét kezdetéig volt időm gondolkodni, és nem feladni. Későbbi elmondása alapján tudom, hogy a vékonybél szinte alkalmatlan volt a stoppolásra, de bizakodjunk, reménykedjünk. Sajnos a műtét utáni 2. napon igen csak szomorúan vettük tudomásul, hogy valószínűleg a sérült bélrészlet elengedte a varratot, újra a hasfalon ürült a vékonybéltartalom. Na, ekkor ismét gondterhelt és aggodalmaskodó lett az én doktor bácsim. Elmondta, hogy ezt a hasat újra kinyitni NEM LEHET, spontán gyógyulásban kell reménykednünk, mást nem tudunk tenni. És mi reménykedtünk, 41 napon át, folyamatosan. És Ő minden reggel, minden este bejött hozzám és érdeklődött. Az ápoló személyzet is folyamatosan tájékoztatta Őt, mert külön figyelemmel kísértek még a többi beteg ellátásán felül is. Amikor psychésen kibuktam és sírtam is, nem tudom, hogy tudta magát szabaddá tenni a Zemanek doktor úr, de rögtön ott volt mellettem. Azt sem tudom, honnan tudta, hogy én sírdogálok. De izgatott volt, mégis úgy meg tudott nyugtatni, hogy beismertem, nyugodtan ki kell várnom a seb gyógyulását. Különösen nagy gondot fordítottak az étkezésemre, most tápszert kell ennem, most sűrűbbet, most egyebet... Tudtam, hogy nagyon sok betege volt még rajtam kívül, mégis nagyon törődött velem, lelkileg is. Az a helyzet, Ő egy alapvetően komoly ember. A kórházi ápolásom 40.napján "sikerült mosolyt csalnom az arcára" - amikor azt mondta, hogy NA, MOST MÁR HAZA TUDOM ENGEDNI !!! - mert teljesen begyógyult a sebem. Istenem, de boldog voltam, örömömben sírtam is, és Ő velem együtt örült. Előttem emberségből, orvosi elhivatottságból JELESRE VIZSGÁZOTT. Azóta Ő, az én "életmentő doktor bácsim". Azóta is visszajárok kontroll vizsgálatokra, és már csak régi rossz emlékként gondolunk az elmúlt évre, és örülünk, hogy látjuk egymást, hiszen az azt jelenti, hogy mindketten élünk!!! Úgy gondolom, ha valaki, akkor Ő igazán megérdemelné ezt a díjat! Tiszta szívemből drukkolok neki! Köszönöm, hogy elolvasták és közzéteszik kissé hosszúra nyúlt történetemet. |
